Az évek során sok helyen adtam már elő a fenntartható divattal, fenntartható gardóbokkal kapcsolatban, és ilyenkor mindig felmerült, hogy hogyan lehet felmérni azt, hogy az ember pontosan hol is áll ebben a témában, miben tud még esetleg fejlődni, vagy milyen új módszerek, megközelítések léteznek, amelyeket izgalmas lehet felfedezni. 

Amikor előadni megyek, általában viszek magammal kinyomtatva egy checklistet, amely pontosan ebben segít, azonban nem minden előadásomon van lehetőség arra, hogy ezt mindenki ott helyben megkapja (sokszor nem tudom, hogy pontosan hányan is lesznek jelen az adott előadáson). 

Ma arról szeretnék neked egy kicsit mesélni, hogy mi van akkor, amikor az ember elkezd egy öltözködéssel kapcsolatos kihívást, de aztán valahol félúton elsikkad az egész, utána pedig csak a csalódottság marad, esetenként egy jó adagnyi önostorozással megspékelve ("megint elbuktam", "még ez sem sikerül" stb.).

Bevallom őszintén, nem terveztem, hogy idén januárban bármilyen közösségi kihívást is indítok. Vagy bármi olyasmibe fogok, amihez nagyobb elhatározás kell. Sőt, még a kihívást elindító Instagramos / Facebookos posztomat is egészen máshogy terveztem befejezni. 
​Az új év viszont abból a szempontból rám is hatott, hogy az agyam folyamatosan zsong a tervektől és ötletektől, így a tavaly félig megírt posztszövegem az idei lendülettel karöltve egy olyan vállalást hozott magával, amire egy pillanatig sem számítottam.

Kétarcú dolog ez a fenntarthatóság, attól függően, hogy honnan nézzük.

​Tekinthetünk rá úgy, mint valamire, ami el akar venni tőlünk valami számunkra fontosat, ami korlátozni akarja a másokkal közös